Kérem vissza anyut!

mobil fuggo szulo gyerek anyut aput akarom

Szülőkét megtapasztaltam, hogy a gyerekek mindig fel akarják hívni magukra a figyelmet. Főleg akkor ha épp nem rájuk figyelünk, mert mással vagyunk elfoglalva. Valamiért szinte sohasem mondják ki, hogy mit gondolnak, csak a tetteikkel próbálják a tudtunkra hozni: “Figyelj már rám!”

Némely “szülő” ezt az oda nem figyelést képes egész magas szinten űzni. Az esetek többségében ennek az oka valamilyen függőség. Néhány éve robbanásszerűen elkezdett nőni az internet és mobilfüggők száma. Egyre többen és egyre többet tartjuk a fejünket lehajtva és a telefonunkat simogatva. Ezzel persze semmi probléma egészen addig, amíg valaki nem felelős egy másik emberi lény szellemi és lelki fejlődéséért. Szomorú azt látni, hogy egy mobiltelefon a szülő és a gyereke közé áll. Sajnos az alkohol és drogfüggőség mellé lehet sorolni a játékfüggőséget és internetfüggőséget is.

Ha néha felnéznének az emberek a mobiljukról, akkor látnák, hogy az mekkora károkat okoz az emberi kapcsolatokban.

Hoztam is két unalmas átlagos hétköznapi történetet ezzel kapcsolatban:

I.
Anya és lánya felszállnak a buszra délután. Leülnek egymás mellé. Előkerülnek a mobilok és a fülhallgatók. Majd negyven perc szótlan mobilnyomkodás következik. Nulla kommunikáció. Nem egyszeri eset, mert minden nap ezt csinálják. Se egy “Mi történt az iskolában kislányom?”, vagy “Hogy vagy anya, mi volt a munkában?”

II.
Szintén tömegközlekedés a helyszín. Anya és fia utazik. Anya veszettül nyomkodja, simogatja a telefonját, közben a fülhallgató a fülében. A gyerek meg igazi fiúgyerek lévén izgága, nézelődik, lődörög, kíváncsiskodik, míg nem indulunk. Néha néha odaszól az anyjának, de nem fontos dolgokat, de ebből le lehet szűrni, hogy magára akarja vonni az anyja figyelmét. Az anya válaszol ugyan, de mindegyik flegma, semmitmondó, ideges válasz. Testbeszéde sem titkolja az érzéseit. Minden alkalommal, mikor a gyerek szól, az anyának el kezd rángatózni a lába, összeráncolja az arcát úgy válaszol. Idegesíti a gyerek és az, hogy őt zavarja és kizökkenti a mobilozásból. Egy alkalommal meg is mondja a fiának, hogy hagyja már békén a hülyeségeivel.

Szóval ide jutottunk, idegesít a gyerekünk, mert szól hozzánk, kíváncsi, kérdez, ott van. Idegesít, mert nem tudunk megfelelően koncentrálni a robotunkra.

A baj nagy. Egyre nagyobb. Egyre többen vesztik el a kapcsolatot a külvilággal, a szeretteikkel. Egyre kevesebb pozitív példát kapnak a gyerekeink. Egye kevesebb dolgot tanítunk a gyerekeinknek. Pedig a tanítás a szülő feladata és kötelessége lenne. A gyerek ösztönösen érzi, hogy ez nem természetes és nem jó. De nem tudja elmondani, nem tudja megfogalmazni, hogy szorongatja egy érzés. A legszívesebben azt kiabálnák, hogy:

“Anyut akarom! Aput akarom! Figyeljetek rám!”

mobil fuggo szulo gyerek anyut aput akarom

Kiabálna, mert azt látja, hogy a szülőjét fogva tartja egy (an)droid. Ő csak vissza akarja szerezni magának anyut, vagy aput. De nem kiabál, mert beleszületett egy olyan világba, ahol a szülei kezébe van nőve a mobil. Tudatosan úgy érzik, hogy ez normális. Tudat alatt ösztönösen pedig azt, hogy ez nem természetes. Egy harc folyik a gyerek elméjében a tudat és az ösztön között. De ez a harc csak addig tart, amíg meg nem kapják az első mobiljukat.

Már legalább 10 éve elkezdtek beszélni arról, hogy az Internet függőség is egy mentális betegség. Diagnosztizálják is és vannak terápiák központok. Azonban olyan általánossá vált a használata, hogy mégsem számít drognak, annak ellenére, hogy az érzelmekre és a tudatra is hat. Ennek pedig az az oka, hogy jelenleg az internet és a rajta hozzánk eljutó információk azok, amelyekkel a legjobban manipulálni lehet nagyon gyorsan, nagyon nagy tömegeket.

Nem kell reklám az internetnek. Arra ott vannak a “jó példát” mutató szülők.

 

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

Author: Horváth Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

20 − tizennyolc =