Egykoron volt egy olyan világ, hogyha a vándor elfáradt, megéhezett, megszomjazott, elég volt neki bárhova bekopogtatnia. Étellel, itallal, szállással kínálták. Amiért fizetett valamennyit. Másnap tovább állt és ez így rendben volt. Egykoron még volt az emberekben jóindulat.

Manapság, ha valaki becsengetne ezzel, nem engednéd be, mert félned kell attól, hogy bántana, meglopna, kirabolna. Ha mégis megteszed, és cserébe elfogadsz valamit, akkor a szomszédtól félhetsz, hogy feljelent az adóhivatalnál.

Voltak bátor nemzetek, akik befogadtak sok-sok embert. Egész városnyi, vagy országnyi embert. Adtak nekik ennivalót, innivalót, és szállást. Befogadták őket, mert jóindulatú kulturált nemzetek voltak. A vándorok visszaéltek a jóindulattal és úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább állni. Most úgy áll a helyzet, hogy a házigazdának kell tovább állni. Legalább is a vándor ezt szeretné.

Meddig kell jóindulatúnak lenni? Meddig kell valakin segíteni? Mikor mondhatjuk, hogy elég volt, most már álljatok odébb? Nem lehet. Még segíteni kell, még nem lakoltathatjuk ki őket. Aztán majd azt vesszük észre egyik nap, munkából hazaérve, hogy a vándor lecserélte a zárat az ajtónkon és vendéglátókból földönfutók lettünk.