Trianoni megemlékezés vs. ünnep

trianoni megemlékezés

1920 június 4-én a második világháborút lezáró békeszerződést írnak alá a háború résztvevői. Ezzel Magyarország területének kétharmadát elveszíti és egyben az egyik legnagyobb tragédiát éli meg az ország.

trianoni megemlékezés

Nem vagyok Trianon szakértő, sem történész, sem történelem tanár és nem nem is célom senki meggyőzése, de ha csak a tényekre alapozunk, akkor Trianon egy igazságtalan döntés volt. Igazságtalan volt, mert aránytalanul nagy büntetést kapunk annak ellenére, hogy nem mi robbantottuk ki azt a világháborút. Sok tragédia megtörtént velünk a történelem során, de ez valahogy rajtunk ragadt. Ettől nem tudunk szabadulni, nem tudjuk legyőzni,
visszavágni, semmissé tenni.

Hogyan is tudnánk felül kerekedni, szembeszállni és semmissé tenni ezt a tragédiát, amikor több évtizednyi agymosást követtek el a kommunisták. Az ország megosztott lett minden tekintetben.

A Jobbik megemlékezett, a FIDESZ ünnepelt, a balosok legszívesebben kiirtanák a magyarokat.

Ez a három nagy csoport van jelenleg hazánkban. Egy tragédiára emlékezni kell, nem pedig ünnepelni. A Jobbik tisztelettudóan megemlékezett, országszerte erről a tragédiáról. Jómagam kettő megemlékezésen voltam. Egy Jobbikos és egy FIDESZ-es megemlékezésen. Nem elfogultság azt állítani, hogy a Jobbikos jobban tetszett. Mégpedig azért, mert nem áltattak mindenféle hamis ígéretekkel és nem történt történelmi elferdítés sem.

A FIDESZ ünnepelt

Ha valakik elszakadnak egymástól, akkor ki kell mondani, hogy szét vannak szakítva, nem pedig azzal áltatni őket, hogy összetatoznak. Megint egy jó kis nap arra, hogy a kormánypártiak verjék magukat, hogy minden szép és jó. Hogy ők mindent megtesznek a határon túliakért. De ezek csak szavak.

A kommunisták és a zsidók

A kommunistákról és a zsidókról meg inkább ne is beszéljünk. Értelmesnek vélt emberek képesek ilyenkor olyan nyilatkozatokat tenni, hogy csak ámulok és bámulok. Rejtély, hogy ők miért utálják Magyarországot és a magyarokat. Itt jöttek világra, magyar kórházban, magyar orvosok segítségével. Itt jártak óvodába, iskolába és itt élnek. Aztán hirtelen történt valami velük. Utálni kezdték ezt az országot, és némelyik ilyen senkiházi azon filózgat, hogy eltöröljön minket a föld színéről. Ha ennyire nem jó itt, akkor miért nem megy oda ahol jó neki? Mindenki jól járna.

 

Szomorú tény az is, hogy egy magyar politikus sem meri kimondani nyíltan, hogy Trianon túlzott büntetés volt. Felül kellene vizsgálni és semmissé tenni a trianoni döntést. Majd az akkori győztes országoktól kárpótlást kellene kérni, hiszen Trianon hozzá járult a magyarság fogyásához. Ahogy Novák Előd fogalmazott, Trianon volt (és még mindig tart) a magyarok holokausztja. Miért csak a zsidók kaphatnak kárpótlást, mert őket üldözték és páran meghaltak? Mi nem akartuk sem az első, sem a második világháborút. Így joggal kérhetnénk kárpótlást egyrészt azért, mert belerángattak a háborúba minket, másrészt a feleslegesen meghalt sok magyar ember miatt, harmadrészt pedig az ország feldarabolása, miatt bekövetkezett társadalmi és gazdasági veszteség miatt is.

Minden valamire való magyar gondolkozzon el azon, hogy hol tartanánk, ha nincs Trianon és nincsenek kommunisták, majd hangosan kiáltsa:

NEM! NEM! SOHA!

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

Author: Horváth Tamás

1 thought on “Trianoni megemlékezés vs. ünnep

  1. Örömmel olvastam a bejegyzését, hiszen nagyon kevesen vannak, akiknek bármiféle véleménye is van ezzel a témával kapcsolatban.

    El kell mondjam, hogy 23 éves lány vagyok – ez mindössze azért fontos, hogy elmesélhessem, miféle tapasztalataim vannak ezzel a korosztállyal kapcsolatban. A velem egyidős fiatalok nagy része azt sem tudja, hogy Trianon mi lehet. Az iskolában sem hívták fel rá a figyelmet (soha!), a társaim pedig nagyjából ennyit reagáltak: „Jaja, elcsatolták a területeket, csengessenek már ki.”

    Ez pedig nem csak az ő hibájuk.

    Trianon tabu volt, és a mai napig is az. Senki sem beszél róla, senki sem emlegeti, aki pedig szeretné a véleményét elmondani, azt „hülyének és maradinak” titulálják. Velem is megtörtént sok alkalommal. Tisztes, nemzethű magyar családban nőttem fel – a nagyapám hadifogoly volt Oroszországban, járt a Don kanyarnál -, ennek értelmében gyermekkoromtól fogva hallottam Trianonról, s fájlalom is. Sajnálatos módon ez a legtöbb velem egyidős gyermekkel – immár felnőttel -, nem így történt. Semmit sem tudtak, és sikeresen némították el azokat, akik ismerték az igaz történetét mindennek a szörnyűségnek, mely a legnagyobb szégyene egyész Európának, s a legnagyobb, ma is tátongó sebe a magyar nemzetnek.

    Ma már nem „divat” erről beszélni. Divat a zsidókat kártéríteni ezerszer, divat már az is, hogy az unokáiknak is „halálfélelmük van” s sajnálni kell őket. Minket ki sajnál? A háború folyamán nem volt olyan család, hol legalább egy ember el ne veszett volna. A nagyapám egyszer (!) kapott kártérítést, miután gyalogszerrel jött haza az orosz táborból, ahol semmivel sem voltak jobb állapotok, mint a hírhedt „haláltáborokban”.

    Nem azt mondom, hogy feledjük el ami történt a zsidókkal, nem, egyáltalán nem. De ne tegyünk úgy, mintha csak ők szenvedtek volna, vagy többet szenvedtek volna, mint a magyarok. Mi akartuk a háborút? Érdekes. Vajon ezt mondanák az akkori katonák is, akiket hátulról a németek lőttek, szemből pedig az oroszok?

    Sajnos azt a demagóg szöveget sem hiszem el, hogy mindezt azért kaptuk, mert az „elleséges oldalon álltunk”, s hogy mindez a háború miatt történt. A nagyapámnak volt erre egy jó mondása. Aki érti, az tudni fogja mire gondolok.

    „A magyart csak hajlítani lehet, de törni nem.” – nos, ezért történt minden.

    Senkinek sem áll érdekében felülvizsgálni a trianoni békeszerződést. Aki nyitott szemmel jár a nagyvilágban, jól láthatja, hogy mi folyik itt: Térdre kényszerítettek, mert másképp nem tudtak mit kezdeni velünk. Amíg gyengék vagyunk, bábként rángathatnak. Kiírtották belőlünk a hazaszeretetet, s ma már az a nevetséges, ha valaki érdeklődik a nemzete iránt. A fiatalok nagy része ilyen. Sikeres volt a hallgatás.

    A kormány felelőssége lenne, hogy tegyen valamit. Ha jól tudom 99 év után a felülvizsgálás sem lehetséges már. Nem kell sok idő, s ez is elérkezik. Még tudnánk lépni.

    Persze sokan jönnek azzal, hogy „ez nem lehetséges”, „melyik ország egyezne bele abba, hogy visszakapjuk”, „nevetséges elképzelés”. Valóban, senki sem egyezne bele, de vajon mi beleegyeztünk abba, hogy elvegyék? Ezer év pedig a százhoz hasonlítva nevetséges intervallum. Tenni kellene valamit. Hangoztatni, sírni, tombolni. De sajnos ebből már semmit sem érez az én generációm s talán a szüleik sem.

    Pedig lehetségesnek tartom a lépéseket. A szerződés érvénytelenné vált, és alapvetően sem volt jogos. Az ilyen szerződések pedig felbonthatóak, de minimum felülvizsgálhatóak – azt hiszem ebben az egyben mindenki egyet ért. Azok az országok, akiknek ezekkel a határokkal tartoztunk, megszűntek létezni.

    Ha csak egy beszédben hallanám, hogy mekkora fájdalmat kellett elszenvednünk, hogy milyen megaláztatás ért minden (!) magyart, hogy ezt az igazságtalanságot nem lehet csendben tűrni, már boldogabb ember lennék.

    Addig is, reménnyel a szívemben élek, hogy egyszer végre ismét méltók leszünk arra, hogy magyarnak hívjuk önmagunkat.

    – mindenféle politikai indíttatás nélkül, mint hű magyar.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

húsz − 11 =