Gonosz rohanó, pénzhajhászó világban élünk. Az emberek feladtak mindent értéket és egyedüli értékként a pénz helyezték minden elé. De nem mindenki tett így, nekik azonban nem jutott csillogó élet.
Közelgett a karácsony, a család készülődött, a gyermekek izgatottak voltak. A szüleik kicsit feszültek, de ez nem látszott rajtuk. Nem akartak csalódást okozni a gyerekeknek. Szerették volna, ha a gyerekek egy kicsit még nem nőnek fel, ezért a Karácsony varázslatát meg akarták tartani. Karácsonyfa, díszítés, ajándékok, sütemények, finom étel az asztalon. Túlzásba nem estek, hiszen a pénztárcájuk nem volt feneketlen. Az apa minimálbérért dolgozott, az anya otthon volt a gyerekekkel. Sok mindenük nem volt, de boldogok voltak. Nem a földi javak és a tárgyak tették boldoggá az életüket. Káros szenvedélyük nem volt, de nem is engedhették volna meg. Az egyetlen örömet a gyerekek és az egymás iránt érzett szerelmük alkotta.
De ez a karácsony most kimerítette őket. Nem csak anyagilag, hanem lelkileg is. Habár elhatározták, hogy soha nem hazudnak a gyerekeiknek, de mégis hazudtak nekik. Hazudtak nekik arról, hogy az élet szép és csupa játék, a fa alá pedig a Jézuska teszi az ajándékot. Hazudtak a Húsvéti nyúlról és a Mikulásról is. A Fogtündérről már nem is beszélve. Nem akarták, éreztetni velük a valóságot.
Miért hazudtak? Mert ez volt a társadalmi elvárás. A többi szülő is hazudott és nem akarták, hogy az óvodában és az iskolában a gyerekek rosszul érezzék magukat.
Karácsony utáni napon már lecsillapodott az izgalom és az ünnepi hajsza is elmúlt. Mindenki tette vette a dolgát. A gyerekek játszottak. Az apjukat bevonták a játékba. Az apán már érződött a gondterheltség. Fejben tejesen máshol járt, de leült a gyerekekkel játszani. Ahogy vége lett az eső játszmának, az apa kinézett az ablakon sötétedni kezdett. Libabőrös lett. A szobában hideg volt. A gyerekek játszani szerettek volna még, de az apa tudta, hogy doga van. Fűtenie kell.
-Mennem kell, hozok be fát, befűtök.
-Apa itt is befűtesz? Hideg van. – mondták a gyerekek halkan.
Az apának mintha egy gombóc szorult volna a torkába, a fáskamra jutott az eszébe. Szólni sem tudott. Nem akart hazudni, de nem akarta elvenni a gyerekek ünnepi hangulatát sem.
Kiballagott a fáskamrához egy ládával, hogy azt teleszedje fával. Tudta, hogy nem lett több tegnap óta a famennyiség. Egy két ág, amit elvághatott. Egy bútorlapot darabolt még fel, és némi papírhulladék. „Meleg vízhez elég lesz.” – gondolta. És ebben a percben düh tört ki rajta. Kiborította a fáskosarat és messzire rúgta. Elballagott a sötét kert végébe, hogy senki se lássa, amint magába roskadva gondolkozik. Gondolkozott az életéről, a múltjáró a tetteiről. Másokról, az emberekről, barátokról, haverokról. Mindenkinél azt látta, hogy náluk jobban élnek. Gondolkozott, hogy mit is rontott el. Dolgozik, de nem jut egyről a kettőre.
Lenyugodott kicsit. Összeszedte a fát és bevitte, nekiállt befűteni, de csak egy helyiségben. A felesége érezte a feszültséget párjában.
-Mi a baj? Miért rossz a kedved?
-Miért? Miért? Mert becsületes vagyok. Becsületes embernek neveltek a szüleim. Nézd meg! Mire megyek vele? Üres a kamra, üres a hűtő, üres a fáskamra. Mit mondjak a gyerekeknek? Miért van hideg? Hazudjak vagy mondjak igazat? Dolgozom és szegény vagyok. Mások meg átvernek mindenkit és milyen jó megélnek.
-Az igaz. De te legalább nyugodtan hajtod álomra a fejed. – nyugtatta az asszony a férjét.
Beszélgettek még sok mindenről. De arra jutottak, hogy bár nincs semmijük, de még a szívükben nincs náluk gazdagabb. Szeretik egymást, boldogok, egészségesek. Egészségesek a gyerekek is. És majd meglesznek valahogy. Nem a tárgyak és vagyon számít. Nem az számít, hogy karácsonyra ki milyen drága ajándékot ad, vagy kap. Az a fontos, hogy család együtt tud-e lenni. együtt tud-e ünnepelni, együtt tud-e örülni még a legapróbb ajándéknak.
