Már megint az a tolerancia

nimrod ravasz nezes

Azt hiszem teljesen igaz az a mondás, hogy a jó bornak nem kell cégér. Ez igaz a toleranciára is. Ha valóban lenne az emberekben tolerancia, akkor nem kellene úton-útfélen azt kommunikálni az emberek felé, hogy ez mennyire fontos.

Néha elképesztő emberekkel találkozom. Amikor már azt hittem, hogy láttam mindent, akkor az emberek újra és újra meglepnek. Szerencsére a fiamnak köszönhetően rengeteg türelmet tanultam, így már sokkal jobban kezelem az embereket.

Vonattal utaztunk a 6 éves autista fiammal Szombathelyről Budapestre. IC-t választottam, mert így egy órával kevesebb a menetidő. A fiam hangulata napról napra változik, aminek nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, mivel ezzel mi felnőttek is így vagyunk. Egyik nap könnyebb másik nap nehezebb vele. Aznap épp kicsit nyűgös volt, sokat nyögött, kiabált, aprókat hisztizett.

Nem sokkal a vonat indulása után odajött hozzánk egy pasas és bizonytalanul, halkan kérdezett valamit, nem halottam rendesen, de sejtettem, hogy mit akar. Azért a biztonság kedvéért visszakérdeztem. Aztán újra megkérdezte:

„Végig ilyen lesz? Mert gyerekekkel vagyok és zavarja őket. Beszélek a kalauzzal hogy átülhetnék-e másik kocsiba.”

Mondtam a pasasnak, hogy a fiam autista, és elnézést, de most ilyen nyűgös napja van. Ezzel nem tudok mit kezdeni. A pasas szemében láttam az értetlenséget, azt a fajta ürességet, hogy fogalma sincs miről beszélek. Én pedig úgy gondoltam, hogy nem fogok magyarázkodni.

A tolerancia jegyében elmosolyodtam, majd a fiamra néztem és kedvesen megkérdeztem tőle:

-Mit gondolsz végig ilyen leszel?

Erre a fiam válaszul hangosan nyögött egyet. A pasas felé fordultam és egy szarkasztikus mosoly és hangnem kíséretében elégedetten felé böktem:

-Tessék, itt a válasz.

A pasas fogta magát és átment egy másik kocsiba, majd visszajött. Aztán az egész család – férj, feleség, három fiú gyerek és egy cserepes virág – átvonult egy másik kocsiba.

„Három fia van…” – gondolkoztam. Azon gondolkoztam, hogy ha van három fia, akkor miért nem sikerült megszoknia a hangoskodást. Ennek két oka lehet. Vagy keményen be vannak fenyítve a gyerekek, vagy a pasas soha nem is volt otthon a gyerekekkel és nem tudja, hogy bizony a gyerekek néha hangosak is tudnak lenni. Akinek van fiú gyereke az tudja, hogy mennyire elevenek tudnak lenni. Három fiú gyerek meg pláne. Az pedig nem normális, ha egy fiú gyerek nem rosszalkodik, nem eleven, nem beszél, nem akaratoskodik, nem kiabál. Ott valami baj van, vagy a szülővel, vagy a gyerekkel.

Miután kiment a család a kocsiból a fiam hangoskodása is alább hagyott, tehát nem is kellett volna ezt hallgatniuk. A szomorú az egész történetben az, hogy ők fél órát bírtak. A többi utas kibírta a két és fél órát velünk. Szerintem nem volt vészes.

Abba már belegondolt valaki, hogy nekünk szülőknek egy életen át ott marad az autista gyerekünk?

Ha leszállunk a vonatról, vagy kijövünk a boltból, akkor is velünk marad. Vannak, akik egy légtérben sem bírnak lenni egy sérült emberrel, legyen az testi, vagy szellemi sérült. De mit kezdjen az az ember magával? Ő egy életen át saját magával van összezárva. Mit kezdjenek a családtagok?

Panaszkodjanak? Nem! Nem panaszkodom. Őszintén szólva soha nem cserélnék senkivel. Soha nem szeretném, hogy másképp legyen. A fiam születése előtt másképp volt. De ő sok mindenre megtanított. Többek között türelemre és elfogadásra.

Ravasz, huncut mosoly. Csak tudnám, ilyenkor mire gondol!

Megtanított arra, hogy lépten-nyomon ne kössek bele mindenkibe, ne kritizáljak mindenkit. Napi szinten találkozom ezzel a jelenséggel. Vadidegenek beszólogatnak egymásnak az utcán, akik nagy valószínűséggel soha nem találkoznak többet mint azt az egy percet.

Persze én sem tudhatom, hogy miért zavarta a családot a hangoskodó fiam, de mindig belebotlok ilyenekbe. Volt már olyan, hogy „hülye gyereknek” nevezték a fiam. Vagy kritizáltak, mert nem jól nevelem. Azért szerencsére nem ez a jellemző az emberekre, csak ilyen is van. Ami a legjobban zavar az egészben az, hogy a fiam mindent megért és felfog. És biztos vagyok benne, hogy ezek nem esnek neki jól.

A felnőtteket általában nem érdekli, hogy a mondandójukkal, vagy viselkedésükkel esetleg megbántanak egy gyereket. Úgy tűnik, hogy sok felnőtt a gyereket nem tekinti embernek és bele sem gondol abba, hogy esetleg milyen sérüléseket okozhat egy gyereknek. Nem is a gyerek bántása a cél, hanem az hogy beleköthessenek valakibe. Talán az lehet-e mögött, hogy megnyugvást okoz nekik ha beszólnak, kritizálhatnak valakit, mert akkor úgy érezhetik, hogy ők többek és felsőbbrendűek.

Arra azonban nem gondolnak, hogy mindig a gyereken csattan az ostor.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

Author: Horváth Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkettő − öt =