Virágot vettem, neked. Egy szál virágot. A kedvenc virágodat, vörös rózsát. Nagyon régen kaptál tőlem virágot. Régebben, ha sétáltam és megláttam bármilyen virágot, Te jutottál eszembe. A természetben tett sétáim során sokszor vadvirág csokorral tértem haza, azzal leptelek meg. Emlékszem volt idő, mikor nem örültél ennek. Valamelyik virág allergiát okozott, ahogy pollenjeit szétterítette a házban.

Apránként elmaradoztak a csokrok. Egyre ritkábban jutott eszembe, hogy adjak valamit neked, még ha az csak egy kis apróság is. A hétköznapok szürkék lettek, az ünnepek pedig rutinszerűek. Születésnap, nőnap és az évfordulónk. Ezek a kötelező ünnepek, amikor mulandó ajándékot kaptál tőlem. És hogy ezeknek mennyire örültél, nem tudom, mert ezt az arcodról nem tudtam biztosan leolvasni.

Azonban most megijedtem. Bepánikoltam. El foglak veszíteni! Hirtelen a virág jutott eszembe. Ez a rózsa egy kedves gesztus lett volna akkor, ha ez természetesen jön és nem félelemből. Fura, hogy eddig nem gondoltam rá. Egy szál piros rózsa. Legszívesebben a világ összes rózsáját adnám érted cserébe, de nem lehet és értelme sem lenne.

Elindultam a rózsával hozzád. Töprengek, hogy mit mondjak. Végül semmi sem jut eszembe. Nincsenek szavaim, csak ez a kétségbeesett érzés. Reménykedem, hogy ez a rózsa majd rendbe hoz mindent és visszajössz, de mélyen tudom, ezek hiú ábrándok. Szorítom a rózsaszálat, vigyázok rá. Jobban szorítom, mint ahogy azt Veled tettem. Nem vigyáztam rád és ez lett a vége. Elmentél, itt hagytál.

Félek, mi lesz ha elkéstem? Tudom, hogy elkéstem, de reménykedem hogy visszafordítható minden. Korábban kellett volna figyelmesnek lennem. Elvesztegetem a drága időnket a szürke hétköznapokban. Nem maradt túl sok közös emlékünk. Ez az én hibám.

Lépkedem feléd kezemben a rózsával. Olyan távolinak tűnsz, mintha a végtelenben lennél. Türelmetlenül taposom az utat feléd, de most soha véget nem érőnek tűnik a hozzád vezető út. Mintha minden egyes lépéssel meghosszabbodna az út. Aztán egyszer csak arra eszmélek a gondolataimból, hogy ott vagy előttem. Kezemben a rózsa, szívemben ezernyi érzés kavarog. Egyszerre tör a felszínre minden, s eláraszt engem. Feléd nyújtom a rózsát. Elakad a szavam és a legbénább mondat hagyja el a szám:

„Ezt neked vettem.” – motyogom magam elé halkan. Nem tudok mit mondani, nincs mit mondani. A szakadék köztünk áthidalhatatlan. Ekkor már érzem, hogy ez a rózsa túl későn érkezett. Elkéstem. A rózsát üres kezek fogják. Az üzenetét már nem érti meg senki sem. Értelmetlenné vált ebben a pillanatban az élete és a halála.

Nyújtom a rózsát feléd, majd elengedem. Zuhanni kezd. Ha érezne, ő is sejtené, hogy ez nincs rendben. Ennek nem így kellene lennie! Nem zuhanni, hanem szárnyalni hivatott. Pihepuha szerelmes női kezeknek átfonni a szárát, majd beleszagolni és rámosolyogni. Ez lenne a rózsa sorsa. Egy kedves gesztus egy kedves embernek. Azonban ezt most képtelen beteljesíteni.

Zuhan a rózsa és közben mintha kiáltana. „Ennek nem így kellene történnie!” Nincs aki megfogja a virágom. Nincs akihez eljusson az üzenete.

Zuhan a rózsa, mígnem koppan. Egész testével megérkezik és becsapódik. Ez a kis rózsa akkora robajjal csapódik, mintha egy téglát ejtettem volna le. Hallani nem hallom, csak a szívemben érzem. A rózsa is érzi, csak te nem. Titokban reménykedem még, hogy felé nyúlsz, megfogod és elmosolyodsz, de ez csak illúzió a fejemben. A tölgyfa fedél melyre a rózsa esett véglegesen bezárt téged arra a helyre, ahol örök nyugalomra lelsz. Mélyen a föld alatt Te és a rózsa nyugalomra leltetek.

„Bocsáss meg, hogy elkéstem!”