Nem mindig a szavak fontosak.

Néha kell a csend, kell tudni nem beszélni, hallgatni.

Csak úgy lenni, semmit se tenni.

Együtt hallgatni a csendet.

Összebújni, nézni a semmit, bámulni a távolba.

Simogatni egymást némán.

Csak úgy nézni szótlanul a pirkadatot, a délutáni nyugalmat, a szél játékát a falevelekkel, a naplementét.

A teraszon könyvet olvasni, néha felnézni belőle és egymásra mosolyogni.

Nem kell mindig beszélni hangosan.

Néha hagyni kell, hogy a lélek beszéljen, hogy a lelkeink beszélgessenek.

Amikor a hangunk elnémul, a környezetünk elcsendesedik, akkor szólal meg a lélek bennünk, akkor beszél hozzánk a belsőnk.

A csendben fog mások lelkéhez is szólnia lelkünk, a másik lelkét akkor fogja meghallani.

Akkor és ott a csendben történnek a legnagyobb és legfontosabb beszélgetések, melyeket magunkkal és egymással folytatunk.

Ha hallani akarod, mit súg a lelked, hogy mire van szükséged igazán, ha útmutatást akarsz a jövőre nézve, akkor lassulj le és hallgass a csendben megszólaló lelkedre.